Eljött hát ez a perc is... Heteken belül kész az autó. Teljesen. Igaz, egy kegyetlen, az autó vételárát meghaladó szerviz-számla vár, de bőven megéri, mert cserébe nem csupán egy kocsit, egy közlekedési eszközt szerzek, hanem egy teljes életérzést. Az, hogy ilyen autó SOHA nem fog szembejönni az utakon, az egy dolog. Azt tudja egy neonzöldre fújt purhabcsoda is. Az, hogy kupé, hogy sportautó, ez is olyan különlegesség, amit azért tud egy-két jármű. De az a fajta retro-lazaság, amit konkrétan ez a típus (és azon belül is az enyém) áraszt, az pótolhatatlanná teszi. Egyszerre szögletes, és mégis ívelt vonalai mindig mosolyra fakasztanak, mikor meglátom Őt. Hogy 31 évvel ezelőtt futott le a gyártósorról, nem negatív számomra, hanem épp ellenkezőleg. Ma már nem tudnak autót gyártani. A kis 1 literes, turbós , injektoros motorocskák korában, amikor már a formatervnél előbbre való a szélcsatorna teszt, és a tartósságnál fontosabb a tervezett avulás... Ilyen időkben a lázadás szimbóluma ez a négykerekű csoda.
Mert nem muszáj a szociális konvenciókat elfogadnunk, hogyha azok nyilvánvalóan hibásak. Lehet széllel szemben is menni, mégha kicsit nehéz is lesz, de lehetséges. És megéri. Megéri egy nyolcvanas évekbeli, 150 cm-es orrhosszúságú, kétliteres, hátsókerekes sportkocsit életben tartani 2013-ban. Megéri, mert azt kommunikálja a világ felé: Igen, sokat eszik, igen, egy vagyon fenntartani, és igen, nem praktikus, de tudjátok mi van? Tudok róla, és nem érdekel! :) Mert, hogy szép legyen, erős és kényelmes, és hogy boldoggá tegyen, az előrébb kell, hogy elhelyezkedjen a fontossági sorrendemben, mint az, hogy ki fogom-e tudni nyitni az ajtaját a Tesco parkolójában. Azok az emberek, akik ezt nem látják, a priusos nyárspolgárok, és a többi ízetlen szappanosdoboz tulajdonosai... Ahogy felnőttek, és beálltak a mókuskerékbe, elfelejtették a lényeget.
Hogy nem mi vagyunk az egzisztenciánkért, hanem az értünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése