Műszaki, most már tényleg

Eljött hát ez a perc is... Heteken belül kész az autó. Teljesen. Igaz, egy kegyetlen, az autó vételárát meghaladó szerviz-számla vár, de bőven megéri, mert cserébe nem csupán egy kocsit, egy közlekedési eszközt szerzek, hanem egy teljes életérzést. Az, hogy ilyen autó SOHA nem fog szembejönni az utakon, az egy dolog. Azt tudja egy neonzöldre fújt purhabcsoda is. Az, hogy kupé, hogy sportautó, ez is olyan különlegesség, amit azért tud egy-két jármű. De az a fajta retro-lazaság, amit konkrétan ez a típus (és azon belül is az enyém) áraszt, az pótolhatatlanná teszi. Egyszerre szögletes, és mégis ívelt vonalai mindig mosolyra fakasztanak, mikor meglátom Őt. Hogy 31 évvel ezelőtt futott le a gyártósorról, nem negatív számomra, hanem épp ellenkezőleg. Ma már nem tudnak autót gyártani. A kis 1 literes, turbós , injektoros motorocskák korában, amikor már a formatervnél előbbre való a szélcsatorna teszt, és a tartósságnál fontosabb a tervezett avulás... Ilyen időkben a lázadás szimbóluma ez a négykerekű csoda.

Mert nem muszáj a szociális konvenciókat elfogadnunk, hogyha azok nyilvánvalóan hibásak. Lehet széllel szemben is menni, mégha kicsit nehéz is lesz, de lehetséges. És megéri. Megéri egy nyolcvanas évekbeli, 150 cm-es orrhosszúságú, kétliteres, hátsókerekes sportkocsit életben tartani 2013-ban. Megéri, mert azt kommunikálja a világ felé: Igen, sokat eszik, igen, egy vagyon fenntartani, és igen, nem praktikus, de tudjátok mi van? Tudok róla, és nem érdekel! :) Mert, hogy szép legyen, erős és kényelmes, és hogy boldoggá tegyen, az előrébb kell, hogy elhelyezkedjen a fontossági sorrendemben, mint az, hogy ki fogom-e tudni nyitni az ajtaját a Tesco parkolójában. Azok az emberek, akik ezt nem látják, a priusos nyárspolgárok, és a többi ízetlen szappanosdoboz tulajdonosai... Ahogy felnőttek, és beálltak a mókuskerékbe, elfelejtették a lényeget.

Hogy nem mi vagyunk az egzisztenciánkért, hanem az értünk.

Nagy előrelépések

A legutóbbi bejegyzés óta sok minden történt.

Egyik nap elhatároztam, hogy kijuttatjuk Celit a mélygarázsból. Gondoltam, a megkettőződött erő, és egy kis lendület elegendő lesz ahhoz, hogy kijussunk. Nem így volt. Celi fennakadt a leejtő tetején, mint egy zátonyra vetődött tankerhajó. Köteleket kötöztünk rá, és megpróbáltuk Tamás barátommal felhúzni, de nemhogy centiket, millimétereket se mozdult. Teljesen hatástalanok voltunk a tömegére. Végül a szomszéd észrevette, mivel foglalatoskodunk, és kérés nélkül kijött a traktorjával, hogy segítsen. Életem néhány olyan pillanata közt van ez, amit nagyon bánok, hogy nem fotózott le valaki. Beakasztottuk az ekevas vonására való láncokat a kocsi hátuljába, és úgy kihúzta a traktor, de még neki is erőlködnie kellett! Ehhez kevesek lettünk volna tizen is.

Abban a pillanatban, mikor megmozdult végre a fennakadt kaszni, szörnyű hangok hagyták el a kicsike testét... Nyikorgások, nyöszörgések, recsegések. Miután felértünk, ahol leért az alja, kis rozsdakupacok jelezték a garázs lehajtó élén a kocsi tortúráját.

Ezekután végre napfényben is alaposabban szemre lehetett vételezni a kocsi állapotát. Hát sokkal jobban néz ki, de sokkal rosszabbul is. A garázsban nem lehetett távolról ránézni és így az összhatás nem jött ki, azonban a félhomály elrejtette a részleteket. Az már bizonyos, hogyha tökéletes autót akarok, akkor előbb vagy utóbb egy teljes lakatolásra és újrafényezésre lesz szükség. Ezt mondjuk lehet hogy akár két évig is halogatni fogom, de egyszer eljő a perc.

Ahogy volt lehetőségem megszemlézni az autó alját, kiderült, hogy a kipufogó el van repedve, így a műszaki vizsga messzire eltávolodott megint.

Ellenben volt szerencsém vezetni pár utcát mostanság. Igazából sokat nem tudok elmondani róla, mert az élmény egyik részét az idegeskedés tette ki, hogy mikor jön egy rendőrautó, a másik részét pedig, hogy hogyan is kell vezetni - ugyanis életemben most először vezettem.

De annyi biztos, hogy a kormányban semmi holtjáték, a fék pedig bikaerős. A váltó pedig kellemes és lágy.